Novella - Műszak után a főnök irodájában

Sziasztok! :) Íme az oldalon az első novellám, ami erősen 18+ és slasht (fiúxfiú) tartalmaz! Elolvasása csak is saját felelősségre! Remélem, tetszeni fog! Ha itt jártál hagyj magad után nyomot avagy ha tetszett iratkozz fel! Köszönöm szépen! Jó olvasást! 
Műfaj: Romantikus, dráma
Figyelmeztetések: 18+, fiú x fiú kapcsolat, trágár beszéd


Rövid ismertető: "Egy régi szerelem, mi középiskolában kezdődött, s ott is fejeződött be. Eltelik pár év, bármit megteszel időközben, hogy elfelejtsd, mert fáj emlékezned. Ez sikerül is, kiszeretsz belőle, legalábbis azt hiszed, de valójában csak eltemeted az érzéseidet.
Lassan felnősz, munkába állsz egy cégnél. Boldogan megy az életed, de mit teszel, ha a felettesed behívat az irodájába műszak után?"

Aoi.

Műszak után a főnök irodájában

Műszak után a főnök irodájában 

Don Bennett idegesen rendezgette az aktákat betűrendben. Szinte a gondolat, hogy a főnöke behívatta az irodájába műszak után, leizzasztotta. És ezt nem képletesen kell érteni, komolyan, a szőke tincsei már szinte a homlokára tapadtak, s fehér ingjén a hónaljánál egy izzadságfolt jelent meg.
Nem az, hogy félt. De, pont az, hogy félt! Sosem találkozott még vele! Mikor idekerült dolgozni, akkor még nem ő volt a főnők, és persze mikor ő lett, nem fáradozott azzal, hogy megismerje alkalmazottjait.
De akkor most mégis mit akarhat tőle maga a sátán? Mert bizony az a pletyka járta a cégnél, hogy aki eddig bement oda, nem jött ki onnan ép állapotban.
Idegesen pillantott a fehér falon kattogó faliórára. Már csak tíz perc volt hátra a műszakjából. Most mit tegyen?! Tudta, ha nem megy, akkor kirúgják, de ha megy, akkor lehet, magának ásta meg a saját sírját.

Próbált nyugodt lenni, és arra gondolni, hogy a sátános sztori biztos csak babona, és hogy ma péntek van már!
Szerette a pénteket, mert akkor az unokahúga mindig meglátogatta.
Szerette az unokahúgát és a bátyját is, de annak felesége sose engedi, hogy rendesen találkozzanak a gyerekekkel, mivel Don és a sógornője sosem voltak a legjobb viszonyban.

Újból az órára pillantott, és csak jobban kezdett izzadni. Igen, rossz szokása volt, ha izgul, akkor izzad.
A munkaidejéből nem kevesebb, mint öt perc volt már csak hátra.

Elkezdte elpakolni a cuccait az aktatáskájába. Csak arra tudott gondolni, hogy nem akar meghalni, túlságosan szeretett élni még akkor is, ha a barátnője egy hónapja dobta ki egy fiatalabb pasasért.
Don már lassan a harmincat ütötte, a barátnője pedig épphogy megvolt huszonöt. Megérti, hogy szakított vele, hiszen a lány biztos nem akarta egy vénülő emberrel leélni az életét. De a fiú szerette, talán jobban is, mint szabadott volna.

A karórája pittyegett, amitől teljesen megrezzent. Nem jelentett többet ez a kis hang, mint hogy lejárt a műszakja. Legtöbbször örült volna ennek, de most csak azt tudta kívánni, bár sose lenne vége a mai munkaidejének.
De sajnos véget ért, Donnak pedig mennie kellett.

Nagy sóhaj hagyta el a száját, miközben az aktatáskáját hóna alá csapta, és elindult a lift felé.

Természetesen már este hat óra volt, ami nem volt meglepő, mert Don mindig későig dolgozott, de csak ő. Ezért a cégben csak két személy tartózkodott: ő és a főnők úr.

Mikor odaért a lifthez, megnyomta annak hívóját, és türelmesen megállt. Várt, várt és remélt, hogy sose ér ide a lift vagy csak elromlott, de persze nem teljesült be a vágyálma.
Az üvegajtók kinyíltak, ő pedig egyre nyugtalanabbul belépett a felvonóba.
Megnyomta a tizenhármas számot, mert mégis milyen volna, ha a nagyúr nem a legfelső szinten foglalná el becses helyét?
Az ajtók bezáródtak és a felvonó elindult. A liftben volt egy tükör, miben képtelenül megszemlélte magát.
A szőke haja még mindig a homlokára tapadt, de nem feltűnően, csak épphogy. A kék szeme idegességtől csillogott, és a szövetnadrágba bújtatott lábai remegtek.

Egy csilingelő hangot hallott meg, mi azt jelezte, hogy a lift elérte a célját. Az üvegajtók kinyíltak, Don pedig remegve lépett ki a sivár folyosóra.
Az irodáknak barna ajtói egymás mellett futottak mind a két oldalt. De egy ajtó, mely a folyosó legvégén volt, az volt az övé, maga Luciferé.
,,Mit félsz ennyire, Don? Ő is csak egy ember, nem esz meg" - gondolta magában naivan.
A férfi jól ismerte magát, hogy ez a naivság nem fog sokáig tartani, ezért a mostani gyenge állapotát kihasználva odaviharzott a főnök úr ajtajához.
A jobb kezét kinyújtotta kopogásra, de ekkor meghallott egy hangot az ajtó mögül.

- Jöjjön csak be, Don! - hallotta meg a mély, rekedt hangot, mitől teljesen megborzongott. A hangjában nem volt semmi követelőző vagy tán parancsoló, egyszerű hanglejtés volt, mit a férfi igencsak furcsállt.
A felettesének kérésére lassan, bizonytalanul nyitott be a tágas irodába. Az ajtóval szemben volt egy hatalmas ablak (amin a teljesen város látható volt), mi a falat szolgálta, annak jobbján, balján húzódott két fal, telis-teli polcokkal, melyeken az iratok voltak. Az ablak előtt volt egy hatalmas íróasztal, mely zsúfolásig volt aktákkal, az asztal előtt hevert két fekete bőrkanapé, és az asztal mögött ült ő. Maga a démon, David Thomilson. A forgós székével épp a város felé volt fordulva mindaddig, míg észre nem vette, hogy valaki érkezett hozzá. Olyan James Bondos stílussal Don felé fordult, kiben még a vér is megfagyott.
Davidnek füléig érő, fekete haja, királykék szeme és szögletes álla volt. Ma egy szürke öltönyt viselt, mi igencsak jól állt neki.

- Üljön csak le! - mosolyodott el kajánul, és a fotelek felé intett. Don nem tudott mozdulni, teljesen legyökerezett. Nem hitt a szemének, hogy mégis ki lett a felettese. Davidet már kilencedikes kora óta ismerte! Ő volt a menő, a szoknya pecér, ki mindenkit megszégyenített, köztük szegény szőkeséget. Most pedig... Most pedig újra találkoznak, ráadásul a cégben, ahol Don dolgozik. De ez még semmi, ez az idióta lett a főnöke!

- Mi-mit keresel itt? – préselte eme szavakat az ajkai közül. Nem volt többre képes, a meglepettsége ezen sokkal nagyobb volt.
Mr. Thomilson gúnyos mosolyra húzta száját, felállt párnázott székéről, és elindult a férfi felé. A lakkcipője hangja, mikor lépett egyet a márványpadlón, az volt Don halálának a nótája. David vele gimiben nem úgy bánt, mint másokkal. Őt különleges szívatásban részesítette minden péntek délután a szertárban, mikor már senki nem járt az épületben, csak ők ketten. Akkor a férfi Dont olyanban részesítette, miről a legtöbb nő még álmodni sem mer.
Az ördög a szőkeség elé ért, és közel hajolt az arcához.

- Miért? Talán baj, hogy itt vagyok? Csak nem hiányoztam, Don? - Minden egyes szava, mit a fülébe suttogott, döfésként érte. Nem tudta felfogni, hogy a rémálma, mi négy évig tartott, újrakezdődik. Don nem válaszolt semmit, legalábbis nem tudott, mert belészorult a szó két okból is: nem akart hinni a szemének, miszerint aki a gimis évei alatt terrorizálta, az most itt áll előtte, a másik pedig az volt, hogy az öltönyös túl közel volt az arcához.
David tekintette Don telt, puha ajkaira kúszott, mitől a férfi is akaratlanul rápillantott David ajakira. Rózsaszínek voltak és finomnak tűntek. Emlékszik, akármennyire nem szerette azokat az esteket, David ajkai mindig is nagyon ízlettek neki, túlságosan is.

Most mindketten egyre vágytak: másik ajkára. A fekete hajú nem is tétovázott tovább. Hevesen rámart szegény, tehetetlen ajkára, és a derekánál fogva szorosan magához húzta.
Most nem úgy csókolta, mint eddig, most mintha lett volna benne egy cseppnyi érzelem is.
Don a kezeit társa mellkasára szorította, és úgy próbált ellenkezni a vágy ellen mindhiába, mivel David csak szorosabban húzta magához, és a szabad baljával még a fenekére is rámarkolt, mitől a szőkeség egy aprót felnyögött.

- Don, kérlek, csak most! - nyögte a nyakába az öltönyös, és újra a szájára mart. Don tudta, mit kér tőle: csókolja vissza, és ne ellenkezzen.

Tétovázott egy sort, majd már nem bírta, visszacsókolt. A karjait társa nyaka köre kulcsolta, így közelebb húzva magához. Thomilson belemosolygott a csókba, majd elkezdte nyalogatni Don alsó ajkát, ezzel a férfit arra kényszerítve, hogy nyissa ki a száját. Bennett, mint egy jó kisfiú, szófogadóan nyitotta ki ajkait, mire David azonnal átdugta a szájába a nyelvét. Elkezdte izgatni társa szájpadlását, nyelvét, mintha csak azt kérné, tegye ő is ezt vele. A szőke vette a célzást és átdugta a nyelvét a lakkcipős szájába. A csók kezdett egyre hevülni, a gatyák pedig szűkülni.

Mikor elváltak ajkaik, mindketten felnyögtek, de muszáj volt, mert nem kaptak már levegőt.

- Szerintem itt álljunk meg! - mondta lihegve Don. Thomilson szintén levegő után kapkodva nézett szúrósan Donra. Nem gondolhatta komolyan, hogyha eddig elmegy, itt megáll? Mert ha igen, elég kis butuska.

- Persze, hagyjuk itt abba, mikor a farkam úgy áll, mint egy jelzőlámpa! - adta tudtára, hogy neki ez az ötlet egyáltalán nem tetszik.

- De... - Ellenkezett volna, de David, mint egy puma, újra lecsapott az ajkaira, és ha lehet, csak hevesebben csókolta, miközben az íróasztala felé terelgette. Don is visszacsókolt, mert nem akarta bevallani, de igaz volt, ő is ráizgult gimis társára.

Mikor elértek az íróasztalhoz, David az asztalra ültette a megszeppentet, és tovább csókolta, de nem sokáig, mert utána áttért kulcscsontjára, amit a szőkeség egy elégedett nyögéssel nyugtázott.
De itt nem volt vége még közel sem, mivel miközben az apró puszik áradata terítette be Don kulcscsontját, addig David keze rátért a fiú ingjének a gombjaira, amit lassacskán elkezdett kigombolgatni. Mivel a gombolkodás túl macerás volt, inkább leszaggatta a ruhadarabot róla, és elkezdte izgatni a mellbimbóját a kezével.
Don száját hangos nyögések hagyták el, bármennyire nem akarta, élvezte, hogy a férfi így kényszerítette, de tudta, ha ezt most nem hagyja abba, akkor az előjátéktól simán elmegy.
David sem volt másképp, rendkívül feszített a nadrágja, ezért az ajkai leváltak a szőke forró bőréről, amit ő egy elégedetlen nyögéssel nyugtázott, és elkezdte kigombolni a saját nadrágját, majd a társáét.

David, mikor meglátta, hogy gimis társa farka áll, mint a haja, teljesen meglepődött, majd nyelt egy nagyot, és lehúzta róla az alsónadrágot is. Mikor Don farkát megcsapta az enyhe hideg, akkor kapott észbe, hogy éppen mit is csinált, de túl későn, mert a fekete hajú újból lecsapott ajkaira, és most ahol csak tudja, simogatja, közben drága uke-chanunk kelletlenül nyögdécsel. Az ujjait hirtelen rákulcsolta David Don farkára, és elkezdte neki masszírozni, mitől a szőke egy hatalmasat felnyögött, utána meg nagyokat sóhajtott.
A férfi egyre gyorsabb tempóban kezdte el mozgatni a kezét, és ezzel párhuzamosan sóhajtgatott Don is.
David ajkai közben felfedezőútra tértek társa szinte már csupasz testén, minden egyes kis szegletét megnyalva, megpuszilgatva, megszívogatva.

- Davidh! - nyögte kelletlenül, mert már nagyon közel járt a véghez, mi azt jelenthette, David akcióba léphet. Gyorsan felállította az asztalról, és hátra fordította, hogy könnyebben hozzá férjen hívogatóan kerek popsijához.
Leküzdötte magáról az alsónadrágot, és se szó, se beszéd, a merevségét belenyomta a szűk nyílásba. Szegény szőkeség egy óriásit felsikkantott, még egy könny is kiszökött a szeme sarkából. Társa várt, várt, míg azt mondja, mehet tovább.
Nem kellett sok idő, megszokta, ezért bólintott. David elmosolyodott, és elkezdett lassan mozogni benne. Próbálta nem elveszteni a fejét, nem túllőni a célon, és egyenletes ritmusban mozogni.
Ez persze nem jött be, mert Don minden lökésnél egy nagyot és szexit nyögött, mitől David teljesen beindult, és vadul elkezdett benne mozogni. Szegény ukénk fájdalmasak nyögött, meg persze most már seménk sem maradt csendben. Sőt, nagyon hangosan nyögte az alatta élvezkedő nevét.
Még egy utolsót lökött rajta, és szinkronban élveztek el.
Mindketten ott álltak az egész város előtt, és fáradtan lihegtek, persze ekkor David még mindig benne volt Donban, csak miután kissé lassult a szívverése, akkor vette ki.
Ekkor tudatosult benne, hogy a zakóját is le kellett volna vennie, mert így teljesen beleizzadt.
Mikor kábé mindkettőjük légzése egyenletesre vált, felöltöztek. David visszaült a párnázott székébe, Don pedig a fotelba.

- Te tényleg maga vagy a sátán - kunkorodott felfelé a szőkeség ajka, mikor visszagondolt az imént történtekre.
A fekete hajú a kezével kitámasztotta a fejét az asztalon, és lágyan a szemébe nézett.

- Sátán, ki bele szeretett az Isten angyalába. - Ettől a mondattól Don láza az egekig szökött, és rájött, hogy jól gondolta, miszerint megásta saját maga sírját.